"Nem így akartam.../Tudom. Én sem."

Lisa Genova - Megmaradt Alice-nek

Cecile-lel egyik délután betértünk egy könyvesboltba. Csak lézengtünk ide-oda, céltalanul, csupán élvezve a könyvek százainak, ezreinek közelségét. Már indulni készültünk, mikor megakadt a szemem egy könyvön. Fehér, kék pillangós borító (abszolút pillangómániás vagyok, betalált), aranyszínű, kacskaringós minták, és a címből is kiemelkedő név. Szinte az arcomba üvöltött. ALICE. Imádok minden Alice-t. Gőzöm sincs, miért. A könyv könyörgött, sikított, kérlelt és kiabált, hogy vegyem fel, vegyem meg. Másnap megvettem. És nem tudtam letenni. Remélem, egy nap kötelező olvasmány lesz, mert ezt a könyvet mindenkinek el kéne olvasnia.

Az Alzheimer-kór nem játék. Ezt Alice is tudja. Mindenki tudja. De senki sem gondol rá, hogy talán egyszer őt is eléri a gyilkos betegség. Főleg nem az ötvenes évei közepén. Főleg nem, ha huszonöt éve professzor a Harvardon, három felnőtt, sikeres gyermek anyja, és - ha nem is felhőtlenül boldog, de mindenképpen tartós - házasságban él a szintén tudós férjével. 

Alice. Huszonöt éve professzor a Harvardon. Három felnőtt, sikeres gyermek anyja. Ha nem is feltőtlenül boldog, de mindenképpen tartós házasságban él a férjével. És Alzheimer-kórban szenved.

Illetve, talán nem is szenved. Nem tudja, hogy beteg, míg egy végzetes napon el nem téved a Harvard Square közepén. Ott, ahol huszonöt éve nap mint nap elsétál.

Először fáradtságra, túlterheltségre, stresszre és a menopauzára fogja. De mikor elfelejt szavakat, vagy nem ismer meg egy lányt, akinek alig öt perce mutatták be, gyanakodni kezd. Orvoshoz megy. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádium. 

Alice foggal-körömmel kapaszkodik a régi, megszokott életéhez, a normális élethez. Amit egész éltében élt. De az idő haladtával képtelen tovább rejtegetni féltve őrzött titkát. 

A férje, John minden tőle telhetőt megtesz. Kutatásokba temetkezik, tesztelés alatt lévő gyógyszereket keres,  minden orvossal beszél, akihez hozzáférhet. Minden követ megmozgat. De az Alzheimer-kór nem ismer könyörületet, nem köt kompromisszumokat, nem kérdezi, mire akarsz emlékezni.

"Nem cserélhetem el az Amerikai Egyesült Államok elnökeinek nevét a gyerekeimére."

Alice lassan, de biztosan halad a teljes lelki megsemmisülés felé. A dolog egyre rosszabb lesz, nem találja a fürdőszobát a saját házában, elfelejti, mit akart tenni két másodperccel ezelőtt, nem ismeri meg a barátait. A helyzet kilátástalan. 

A gyerekei, a férje, de még önmaga is idegen neki. A nappalok összefolynak. Az élet elveszíti értelmét. Alice öngyilkosságra készül, méltóságteljesen, tudatának teljében akar távozni.

"Légy nagylelkű. Távozz elegánsan."

A legironikusabb, legfájdalmasabb az egészben, hogy a tökéletesen megtervezett, hibátlan forgatókönyv kihullik erőtlen ujjai közül. Elveszti a kontrollt. Már erre sem képes. Elfelejti. A betegség nyert. 

És... mégis. A küzdelem mindent kivett belőle. Elvette a múltját, a szeretteit, az eszét. Mindent, ami valaha fontos volt neki az életben. Mindezek ellenére, vagy talán pont ezért Alice a legutolsó percig küzd. Nem adja fel. Nem adja meg magát a kórnak. Nem választja a könnyebb utat. Megcsonkítva, lehántva, elszigetelve, reménytelenül, de végig, a legutolsó oldalig MEGMARAD ALICE-NEK.

 

 

Kategóriájában:

5/5