"Akiket pedig a szerencse teljesen elhagyott, azok az utcákon összehullva a feledés homályába merültek."

Caleb Colensick- The Life Death Warriors

Újabb történetes blogomon jelentkezett az úrfi. Igen! Nincs nyelvbotlás, félreértés, úgy tessék érteni, ahogy mondtam. Ha én kislány vagyok, akkor ő kisfiú. Ha ő író, akkor én lelkes olvasó.

...röviden: így tévedtem ide.

"A Supersit klán otthonában is dermesztő hideg volt, egy elszeparált sarokban próbált melegedett mindenki. A sarokban megbúvó átfagyottak ruhadarabjai, sötét színű foltot hagytak a kopott falon. A legfiatalabbak voltak legbelül, a kibélelt zugban, nagyobbak pedig kívülről, életkor szerint sorban haladva vacogtak."

Caleb Colensick- The Life Death Warriors
     1. fejezet- Véres csőrű csattogók

Elképesztő, hogy milyen összetett a blogvilág. Hopp, egy link, kitt-katt és máris egy újabb világba csöppentem. És mennyi lehetőséget rejt! Fiatal írópalánták sokasága próbálja ki magát ezen a terepen, edzve a nagy álmokra. Egy kiadott könyv, könyvek. Igazi, kemény kötéses, amit a kezébe vesz, megsimogat, megtapogat, megszaglászik az ember. Amit hazavihet, a polcára tehet, a többi közé. Ami mégis különlegesebb lesz a többinél. Az enyém. Én követtem el. Ott van más emberek polcán is. Ott pihen. Már nem csak az én világom, már az övék is. Ők is belecsöppentek ebbe az univerzumba, amit én alkottam meg. Már nem csak én egyedül élek itt, hanem ők is. Mámorító gondolat...

Sokan vagyunk. Hasonlítunk. És lám, találtam valakit, aki kicsit más. Fehér holló- hadd szórakozzam ezen a szójátékon, már csak a történeted kedvéért. Fehér holló vagy, Colensick. Kevesen vagytok fiúk errefelé, ahogy azt már te is észrevetted. Örültem a szerencsémnek, hogy erről a tényről viszont csak később szereztem tudomást, a fejezet elolvasása után, mert így először véleményt alkottam, és nem befolyásolt semmi közben, hanem utólag adhattam hozzá ezt is, s azt hiszem, hogy talán így még nagyobb az elismerésem.

De hadd ugorjak vissza az én történetem elejére, és hadd haladjak kívülről befelé a boncolgatásban. Már pár napja megnyitottam a blogodhoz vezető linket. Sajnos időm nem volt azon nyomban belevetni magam, viszont az sem volt kérdéses, hogy hamarosan sort kerítek rá. Valójában bizonyos voltam benne, ugyanis beszippantott a blogod hangulata. Nem tudom magam különben kifejezni, csupán talán póriasabban: ez történt. Megtetszett, megszerettem, kíváncsi lettem. A színek, a háttér kopottas hangulata, az a hegyes csőrű holló a csillogó fekete szemével, a fejezet címe és az a két mondat, amire futotta a rohanásom közepette, meggyőzött, hogy vissza kell még térnem ide.

"Zimankós, már-már kibírhatatlan hideg tél volt az akkori. Az emberek igyekeztek életben maradni a fűtetlen lakásaikban, fagyos búvóhelyeiken."

Szóval ma nem engedtem semmiféle teketóriának, és amint sikerült túllépnem az egyszerű, letisztult, nem túlzsúfolt és pont ettől tetsző és megnyerő kinézeten, belevetettem magam. Nagyon tetszett! Nagyon. Élénken megjelent előttem ez a fagyos, sivár a környezet. Mintha visszautaztam volna a múltba, és mégsem. Volt benne valami új is, valami a modern életből, és ettől a kettős visszásságtól megborsódzott a hátam. Ugyan eltartott egy kis ideig, míg megszoktam az írásmódod és megvallom őszintén, hogy első próbálkozásomkor belefájdult a fejem a részletességbe, amely végig kísért engem, az olvasót, de mivel eltökéltem magam... Végül megszoktam, mondhatni, viszont volt egy jelenet, amit tényleg soknak tartottam. A kifliszeletelés betett. Kigáncsolt, elterültem, nem- gondoltam-, ezt ne. Olvastam, hogy nem voltam egyedül, többen megemlítették ezt a hozzászólásokban, és ami elgondolkoztatott, az az, hogy ami nekik a mélypont volt, az nekem a fénypont. Amit ők nem viseltek, az nekem a kedvencem volt az egész fejezetből, a közben történő idegtépően részletes kifliszeletelés mellett is. Az égtájas részről beszélek. Fantasztikus, igen, ez az! Még nem olvastam ilyet, hogy valaki útbaigazít engem egy fiókban, nem semmi, mondhatom! Itt könyveltem el magamban, hogy nem hagyom annyiban a dolgot, és innentől olvasód leszek jóban rosszban, ahogy időm és energiám engedi. Szerintem ne fogd vissza magad az aprólékosságban! Nehogy, hiszen ettől válsz különlegessé! Ne fogd vissza magad, csupán finomíts rajta. És keresd meg az olvasóid tűréshatárát ;) Ráadásul nagyszerű szókinccsel rendelkezel, így ha odafigyelsz, nem fog a részletesség mellett vontatottá válni a történet. 

"Félrelökte a korábban sebtében behajigált ócskaságokat, melyek többnyire szétszakadt befőttes gumi darabokból, üvegszilánkokból, illetve gépzsíros szövetdarabokból tevődtek össze. Ezt követően a kettéhasadt nyújtófától keletre, pontosan a többszörösen újrafelhasznált cellux cafattól délre, észrevette a recés konyhakést. Saját magát óva intve kikapta helyéről, majd a felé legközelebb helyezkedő kiflire szegezte azt."

Másik kedvenc jelenetem - nem, nem, még nem hagyom abba- a fográgós jelenet, amiből itt lentebb idézek. Olyan elevenen jelent meg előttem, hogy úgy éreztem, mintha hideg ujjak cirógatták volna a nyakamat. Mesteri. Felmerül a kérdés, hogy ha valóban annyi idős vagy, amennyinek állítod magad, akkor hol tettél szert erre a bravúrra? Egyet kell értenem Ella Fisherrel: Ha így folytatod, belőled bizonyosan író fog válni, különben illik elgondolkozni a világ helyességein. Tekintsünk el ténytől, hogy eleve valótlan állítással kapálózunk, mert az életnek nem így kéne működnie, ahogyan manapság, szóval a gesztusra koncentrálj, légy szíves :)

"Arcára kiült a félelem. Shirley szutykos körmét majszolta, szájában ropogtak a zúzott kőtörmelék darabok, szinte olvadtak a puha, füves földdarabok, melyeket még három napja kapart ki egy talált, almafamag ültetése közben." 

Magáról a történetről rossz szót mondani nem tudok. Amit még kötelezőnek tartok megemlíteni, az a hollójelenet. Vérfagyasztó volt, majdnem hogy félelmetes. Tudom, hogy én gyermeteg módon félek minden apróságtól, ha gondolod, Colensick, tudd be ezt a kijelentésemet ennek a ténynek, mindenesetre szinte én is magam elé kaptam a karjaim, hogy védjem bőröm a csőrük harapásától. Viszont eltöprengtem egy csöppet. Ha ez a fiú itt nőtt fel, ebben a világban, az élete talán már megedzhette annyira, hogy az évek során, sőt a napok során, hisz ha jól értem, itt egy nap túlélés is dicséretesnek és ünneplésre méltónak számít... Ha ez a fiú itt nőtt fel, ebben a világban, az élete talán már megedzhette annyira, hogy megtanuljon küzdeni. Hogy ne adja fel azt a törékeny holmit, amit egészen előtte nap mint nap féltve és remegve őrzött: az életét. Hogy talán az a dac, amit az egyik válasz-kommentedben említettél, pont arra sarkallhatná, hogy ne fülét farkát visszahúzva kuporodjon össze és adja át magát a véres csőrű csattogóknak, hanem erős és határozott tekintettel nézzen vissza rájuk, míg azok szinte megijedve látják be, hogy nem adja könnyen magát.

A vége számomra nem tiszta. Érdekes lezárása ez a fejezetnek. Nem az a tipikus függővég, ami nyitva hagyja egy cselekmény befejezését, hanem valami különös kettősséget hordoz. Míg az egyik jelenet végét nem kapjuk meg, egyszerűen ketté vágod, talán csak sejtelmünk van arról, hogy mi történt a hollókkal és a fiúval, közben már belép a következő, pont ellenkezőleg: épp hogy csak elkezded, nem is bontod ki. Még semmit nem értünk belőle, még fogalmunk sincs, kik ezek, mik ezek, mi lesz ebből. Nem tudjuk magunkban hova rakni. Nem vívódunk rajta, mégis ismét és ismét visszatérnek a gondolataink a lezáráshoz.

Azt hiszem, ennyi mondani valóm volt most így egyszerre. Illetve, ismét átfutom a szememmel, hogy rendszerezzem a gondolataim és tisztázzam magammal, hogy mindent elmondtam-e, még felmerült bennem pár igazi apróság. Az egyik, hogy azt ajánlom, vigyázz a betűtípusokkal! Nem árt az óvatosság. A bejegyzés és modulcímeknek jól áll a cifraság, sőt bizonyos értelemben meg is kívánja, de a kommenteknél, hogy egészen őszinte maradjak, engem kifejezetten zavart. Nehezen olvastam, betűznöm és bogarásznom kellett néhol. Azt ajánlom neked, hogy állítsd át. Nem kell hallgatnod rám, de azért én ezt tanácsolom. :)
Pipáltam a pipálós szekciónál, amit az használ, aki nem kommentel, és jót mosolyogtam magamban. Jó, nemjó, szép fogalmazás, szép. Az után, amit a fejezetben az asztalra tettél, hogy mondhatni röhögve intettél be nekünk: tessék, ezt kapjátok ki... ez egy kicsit gyerekesnek tűnik nekem. 

És még valami, már tényleg csak azért, mert élvezem, hogy beleköthetek végre, és kiélem a gonosz hajlamaim... Ez tényleg csak formaság, és nem olyan fontos, de jót tesz az esztétikus összhatásnak. A Sorkizárt tördelésre gondolok. Csupán finomkodásról van szó. Olyan finomkodásról, amit sokan hangoztatnak, dobálóznak vele. Talán most nevetsz, én is nevettem, mikor először mondta nekem egy olvasóm... Nem is hallgattam rá akkor, most pedig alig vagyok meg nélküle, és szinte rááll a szemem és kiszúrja, ha valaki nem használja. Egészen más az összhatás, azért majd lesd meg szerintem :)

Hát akkor most már zárom soraim. Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem magadra, nem semmi egy stílusod van. Két ok, Colensick, amiért végül mégsem szeretném megadni neked a maximum pontszámot, hogy komolyan megfájdult a fejem az elején, és hogy nehezemre esett elolvasni a hozzászólásokat. Egyébként nagyszerűnek ígérkezik a történeted, azt hiszem, számíthatsz rám a jövőben is hasonló képpen. 

Caleb Colensick-et és a The Life Death Warriors című blogregénye első fejezetét 

megtalálhatjátok ITT.

Kategóriájában:

5/4.5