"Maguk után csupán vércseppeket, hóba vájt nyomokat, és orrfacsaró bűzt hagytak..."

Caleb Colensick- The Life Death Warriors

Erről a történetről már volt szó korábban, szép hosszan leírtam az első benyomásom, kitérve apróbb részletekre is. Azt gondolom, így tisztességes, hiszen Colensick első számú specialitása maga is a részletesség.

Az első fejezet nevetve vonult be a kedvenceim közé, szinte már pimaszul könnyedén, amolyan első látásra -eset volt, így hát, amint időm engedte rávetettem magam a másodikra is... Kíváncsian és kissé talán kérkedve, hogy ugyanazt a minőségi munkát kapom-e. Mit is mondjak?

"A mostanra felolvadt, a korábban az arcába csapódott hódara benedvesítette hosszú szempilláit, melyek akadályozták látását. Felgyűrődött, mosdatlan ruhaujjával letörölte a hideg lucskot szempilláiról, így már tisztábban, élesebben látta a dolgokat."

Caleb Colensick- The Life Death Warrioirs

     2. fejezet- Rosszhírhozó régenlátott

Ó, Kedves Colensick! Ma nem fogom körbeírni a dolgokat, rögtön a lényegre térek. Ez az egyéni terápiám része. Nincs köntörfalazás, elmondom, mi bánt. Még alig gyönyörködtem ki magam az utóbbi kinézetben és máris kapkodom a fejem az újság láttán. Nem semmi! Igazi rajongó lettem igazi rajongói kérdésekkel. Úgy körülbelül hány ilyen hangulatos és ide passzoló háttér van a tarsolyodban? Később naponta fogod váltogatni? Csak hogy tudjam, ugyanis egyről sem szeretnék lemaradni.

Ne értsd félre, imádom  mindet, nem gúnyolódni vagy csipkedni szeretnélek, még ha egy kissé szkeptikus hangvételűre is sikerült (ezért ezerszer és még egyszer bocsánat!). Nagyon tetszik, szeretem a változatosságot, csupán annyit mondanék, hogy azért szerintem ne ess túlzásokba. Én a helyedben lecsökkenteném max. egy fejezet/egy fejléc arányra, de természetesen ez a te dolgod, én pedig csillogó szemmel csorgatom a nyálam majd minden alkalommal, mikor megnyitom a blogod, és irigykedve fogom magamba inni a látványt a gondolattal, miszerint "ha én ilyet tudnék..."

Mosolyogva nyugtáztam, hogy a tanácsomat a sorkizártról és a kommentekről megfogadtad, ami jó érzéssel tölt el. Örülök, hogy adsz a szavamra. Csak azt nem tudom most már, hogy ezek után mégis mire hivatkozva húzzak le a pontozásból?? ;)
(Nem ér letekerni és megnézni, olvasd csak szépen sorjában... Ebben a pillanatban még jómagam sem vagyok biztos benne, úgy ér, ha te sem tudod még..)

Nagyon nagy újdonságokat így általában véve nem tudok mondani, hiszen ezeket a formális részeket letudhattuk legutóbb, így inkább a történetre és rád koncentrálnék. Egész héten motivált hogy visszatérhessek ide, a te világodba. Egészen elvarázsoltál ezúttal is. Megborzongat ahogy lefested előttünk, olvasók előtt ezt a különös életet, ezeket a körülményeket, és ahogy a közlésmódoddal rögtön megosztod velünk. Nem takargatod irigyen, nincsenek fekete lyukak, misztikus ismeretlenek, egyszerű és világos, mi is rögtön megértjük, engeded, hogy a miénk is legyen és nem csak a tiéd, s ez nagyszerű. Bár azt hiszem, ez a fejezet nem igazán ezekről szólt. Nem a fagyról és az éhínségről, sokkal inkább ennek az életnek a napos oldaláról. A nagyapa szarkalábas mosolyáról és a viszontlátotthoz irányuló örömkönnyekről. Egy kicsit szerethetővé tetted, ezzel egészen különös visszásságot kölcsönözve neki, amitől maga a történeted és annak a hangulata sokkal összetettebbé vált. Már-már szívmelengetővé, kellemessé. Persze a jelzések megmaradtak, hogy legyünk résen, nem csak erről van szó, s azt hiszem, pont ez a visszásság, láthatatlan ellentét teszi gyönyörűvé a borzalmat és borzalmassá a gyönyörűt.

"- Augustine? Te lennél az? Azt hittem- nyelt egyet, s úgy érezte mintha egy tüskés gesztenye szaladt volna le a torkán- Meghaltál. – Majd elindult az öreg felé, lomhán lesétált a minőségtelen, párfokos akáclépcsőn, és belegázolt a vastag hórétegbe kopott homokszín bakancsával, melynek cipőfűzője már teljesen kirojtozódott."

Nagyon tetszett, ahogy leírtad ezt a titokzatos idegent. Azonnal megjelent előttem az alakja, ahogyan Joshua fölé hajol, szakadt, avítt göncei lógnak róla, és mintha engem is megcsapott volna a mosatlan ruha, a mosatlan élet, az éhség, a fagy szagkombinációja, mindez egyszerre és együtt, mégis elkülönülve, s hirtelen mintha újra megértettem volna, mit is jelent ez a lét.

Colensick, szeretnék még több személyleírást olvasni tőled! Ne fukarkodj velük, jó?

 "Arcát ráncok borították, szeme alatt nagy ívű karikák húzódtak, melyekbe mindenféle porszem, és kosz gyűlt össze folyamatosan. Ősz haja kiszökött a kötött sapka alól, mely sikeresen eltakarta barna szemét, s különösen horgas orrát egyaránt."

Magát a karaktert nagyon megkedveltem. Elég volt utalnod holmi régi, kellemes emlékekre, és még ha kivételesen nem is részletezted ki, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent, mégis átjárt engem az a melengető érzés, amit akkor érez az ember, ha régen látott jó baráttal fut össze az utcán, egy ismeretlen városban, és hosszú idő után ismét mélyen a szemébe nézhet a gondolattal, hogy talán a másik is épp' arra az alkalomra gondol, amikor ott, azon a helyen, egymás mellett kacagták végig a délutánt.

Joshuán keresztül én is a nagyapa tekintetébe mélyedhettem, és örömmel láttam viszont őt, új kedvenc karakterként üdvözölve.

"Augustine magához ölelte a lányt, majd akaratlanul is beleszippant a válláig érő lány hajába, ami teli volt mindenféle kosszal, és pókhálóval. Ahogy érezte a szagokat, ahogy eszébe ötlöttek az emlékek, a szép percek ebben a förtelmes világban, kicsordultak könnyei. A könnycseppek végigszaladtak arcán, s úgy küzdöttek egymással, mint ahogy a versenyautók az első helyért. Végigszántották a férfi ráncos arcát, a nyomuk is megmaradt, ugyanis száguldozás közben utat törtek maguknak a por födte bőrön."

A találkozás jelenetet nagyon szerettem. Olyan jól esett olvasni!  Nem is tudok mit hozzáfűzni, egyszerűen fantasztikusan megírtad... és ezt mondhatom minden egyes betűdről. Talán csak egy mondatot kivéve. Lehet, hogy csak nekem állt össze rosszul a fejemben. Így szól: "- Még is miféle bajról beszél Augustine? Mit értesz azalatt, hogy baj van? – Kérdezte a rémült tömeg kórusban." Igen, igen, értem én, hogy az első kérdést minden bizonnyal a tömeg egyik embere tette fel a másiknak, ám ez első olvasatra nem annyira egyértelmű. Olyan, mintha nem tudnák eldönteni, hogy milyen viszonyban vannak az öreggel, egyszer magázzák később tegezik.

Remekül zártad le a fejezetet. Megértettük, hogy miről lehet szó és mégsem, hiszen az, hogy az egyik kérdőjel végére értünk és pont került rá, csupán újabb kérdéseket idéz elő. Kezd kibontakozni a történet menete, bár még nagyon kezdetleges és csak tapogatózunk, mégis éppen elég ahhoz, hogy érdeklődve várjuk mindannyian a következő fejezeted, hogy vakon fejtegessük, vajon ebből mit fogsz kihozni. Belém legalábbis egy világ izgalma sűrűsödött. Nagyszerű indítás ez a két rész, nagyon különlegesnek ígérkezik, én pedig lecsapok mindennemű ínyencségre, így rád is, Colensick. Te vagy az én fehér hollóm, előkelő helyen a személyes topplistámon.

Kérlek, nyugodtan aprózd el a következő fejezeted, én türelemmel várom!

Caleb Colensick-et és a The Life Death Warriors című blogregénye második fejezetét 

megtalálod ITT.

Kategóriájában: 

5/5