"Az égből eső szakad, a földet villámok nyaldossák, a dörgések a dobhártyámat szaggatják."

Ina-009 - Angelic Agony - Visszaszámlálás

Kedves barátnőmmel közös újabb történetes blogunkon jelentkezett Ina, a véleményemet kérte. Röstellem a késést, tudom, hogy talán már nem is emlékszik rám, és ezt őszintén szégyellem! Sajnálatosan csupán most sikerült sort kerítenem rá...

"Üres szavak. Idő amíg feldolgozom őket. Azt hiszem most lett elegem a mai napból. Itt mindenki téveszmékben él?!"

Ina- 009 - Angelic Agony - Visszaszámlálás

Kedves Ina! Először is hadd kérjek még egyszer bocsánatot a késedelmekért. Minden esetre most itt vagyok, készen arra, hogy szépen és őszintén leírjak mindent. A másodikon van a hangsúly, ezért kérlek, ne vedd sértésnek, sokkal inkább tanácsnak az esetleges negatívumokat, s ha gondolod, továbbra is szívesen segítek az elkövetkezendőkben, amennyiben úgy véled, hogy hasznodra válnak az észrevételeim.

Az oldalad kinézete egyszerű, számomra némileg jellegtelen. Én a helyedben valami sokkal inkább karakteres hátteret választottam volna, hozzá egy egyszerű de csinos fejléccel, illetve, ha nem vagy otthon a photoshopban (vagy társaiban), sokan vannak, akik szívesen készítenek igényes fejléceket másoknak, úgymond "megrendelésre". Először Ella Fishert szerettem volna ajánlani, de sajnálatos módon ő abbahagyta ezt a tevékenységét. Ő ajánlotta önmaga helyett Noricii-t a BlogDesing című oldalán és MissMe-t a Desing című oldalán. Nyugodt lélekkel kérj tőlük segítséget, ha gondolod, mindketten nagyon aranyosak, és értenek a dolgukhoz. 

Ha érdekel, ismerek egy oldalt, ahol nagyszerű háttereket talál az ember és egyszerű beállítani őket. Csak annyi a dolgod, hogy rákattintasz a kiválasztott fejléc alatti "Install" feliratra, majd nyitsz egy friss HTML/JavaScript modult a blogodban, jobb egérgomb/beillesztés, mentés és már készen is van. Ha IDE kattintasz, elérheted őket.
A szereplők képeit én úgy válogattam volna össze, hogy egymással harmonizáljanak, illetve mindhármat méretre igazítottam volna, a szebb összhatás érdekében.  Továbbá, bár ez már tényleg csak finomság, gyakran szajkózzák, hogy érdemes sorkizártra állítani a szöveg tördelését, mert sokkal esztétikusabbá teszi az összképet... Amit még észrevettem, hogy a dőlt betű mellett nem érvényesülnek a szövegformázásaid, pedig sokat dobnának rajta. Azt ajánlom, hogy állítsd vissza rendes, álló betűkre, és jobban fogsz tudni játszani a betűtípusokkal.

"Mi ez a hely? Hol vagyok? Ide-oda ballagok kikerülve mindent ami árthat. Vér. Mindenhol vér! Vajon én is célpont vagyok...? [...] 

Próbálok kibukdácsolni a tömegből. De azt sem tudom merre az a ki."

Szépen tördeled a történeted, könnyű olvasni, ez dicséretes, nem mindenki érez rá erre a kis fontos apróságra. Van ez a külön faj, az olvasók, tudod, akik nehezen emésztik az ömlesztett szövegeket. :) Tetszik a történet kezdete. Egy háború... Izgalmas, és rengeteg lehetőséget rejt magában. Már az első sorokban szépen megragadtad a káoszt.

"Annyi ember, de azt sem tudom kik ők. És még rám se bagóznak. Fegyver ropogás, tankok hempergőzése, robbanások tömkelege. Ez a hely régen egy mező lehetett, szinte láttam, magam előtt. A friss fű illata, lovak csörtetése, verőfényes napsütés. Erre halálhörgés, kiégett táj, és a párás eső fullasztó szaga."

Ez utóbbi idézetben van egy mondat, ami kissé felidegesített. "És rám se bagóznak."  Ha mindent jól értek, a karakterünk éppen egy háború, egy csata közepén áll, és miközben körülötte mindenhol fegyverropogás és élet-halál harc folyik, ő azon akad ki, hogy rá sem bagóznak? 

Később találtam egy komoly nyelvtani hibát.  Ez a mondat nem helyes így: Kikaparok az arcomból pár hosszú, szőke fürtömet. A magyar nyelvben egyeztetni szokás. Ez azt jelenti, hogy e bizonyos mondatot kétféleképpen írhatod le: 1.) Kikaparom az arcomból pár hosszú, szőke fürtömet. 2.) Kikaparok az arcomból pár hosszú, szőke fürtöt. A különbség abban áll, hogy az igét alanyi vagy tárgyas ragozásba teszed. Az nem feltétlenül lényeges, hogy melyik ragozást használod, viszont ennek értelmében egyeztetni kell hozzá a mondat egyéb részeit. Bizonyára most, hogy felhívtam rá a figyelmed, már neked is feltűnt a hiba. Ha közzététel előtt átolvasod a bejegyzést, könnyen ki lehet küszöbölni az efféle esetlenségeket, amik minden írónál előfordulnak szétszórtabb napokon.

A történet hangulatának megfogásához javaslom hogy használj hangulat-festő szavakat. Például az eső nem esik, hanem zuhog. Nem fázol, hanem dideregsz vagy vacogsz. Az ég nem fekete, hanem borús. A melléknevektől ne félj, bánj velük bőkezűen, ettől lesz életszerű egy történet. Ettől fog megjelenni az olvasók előtt a kép, a környezet. Ettől fognak megelevenedni a karakterek, a mozdulatok, az élethelyzetek. Ha megírsz egy fejezetet, akár utólag is érdemes beletűzdelni mellékneveket egy két helyen.

A továbbiakban azt vettem észre, hogy nagyon sok tőmondatot használsz. Ezzel bizonyára a feszültséget szeretnéd kifejezni. Azért gondolom ezt, mert régen, és gyakorta még manapság is esek hasonló hibába. Ilyenkor emlékeztetnem kell magam a mértéktartásra. Nekem egy kedves tanácsadó azt javasolta, hogy ilyen esetben kötőszavakkal, és egyéb praktikákkal próbáljam meg összenyitni a mondatokat. 

Ezeknek értelmében ezt a bekezdést én így alakítanám át:

"Valaki a nevemen szólít. Mona... Halkan, alig hallhatóan. Belevész a tömegbe. Körbe pördülök. Kikaparok az arcomból pár hosszú, szőke fürtömet. Elázok, fázom. A hang újra engem szólít. Hangosabban. Egy férfié. Simogató, egyben hátborzongató hang."

Valaki a nevemen szólít: Mona... Halkan, alig hallhatóan, szinte teljesen belevész a tömegbe. Körbe prödülök, közben kikaparom az arcomból egy pár hosszú, szőke, csapzott fürtömet. Az eső megállíthatatlanul, apró, szúrós cseppekben zuhog, hamar elázom, vacogok. A hang újra engem szólít, ezúttal hangosabban. Mély hang, simogató és egyben hátborzongató. Egy férfi hangja.

"Megpróbálok arra felé futni. Nem megy. A cipőmet belepi a sár, és odatapasztja a félelem."

Ettől a mondattól kezdett számomra érdekessé válni a dolog. Úgy értem, végre egy olyan szófordulat, ami felkelti a figyelmet, a figyelmem, végre valami különlegesség... Valami, amit máshol még nem olvastam, valami, ami reményt ad, hogy nem az egy és közös éterből való vagy.

"Összeszorítom a szemeimet. A ricsaj nem tompul, fájdalom nem lép fel. Túléltem? A penge előttem hever. Lassan leguggolok, és megpróbálom felvenni. A fegyver porrá mállik a kezemben, és újra a földön landol. Érzem ahogy a szemeim kikerekednek, és kövér könnyek zuhannak végig az arcomon. Mi vagyok Én? Jobban mondva mi lettem Én? A torkomból keserves üvöltés szakad fel."

Aztán a történet elkezdi kibontani magát, játszani kezdesz velünk, megjelentek az első kérdőjelek a fejemben. Ilyen szempontból nagyon szépen építetted egymásra a cselekményt. Először bemutattad a helyszínt, az alapszituációt, körbevezettél minket a háborúban, hagytad, hogy átvegyük a hangulatot, majd rávezettél minket az első rejtélyre. Ez fontos, hiszen kell lennie valaminek, ami előre hajtja az olvasót. Kíváncsivá kell tenned, létre kell hoznod benne azt az állati ösztönt, ami arra készteti, hogy csak falja a sorokat és követelje a folytatást. :)

Összességében az első jelenetben az egyetlen egy kivetni valóm, hogy vajon mennyire reális az a része, ami végül is az egésznek az alapja, hogy bár tombol a harc, a karakterünk, Mona figyelemhiányban szenved. Nem tudom, te hogy képzelted el ezt a jelenetet, minden esetre, ha én arra gondolok, hogy a harcmezőn találom magam, mindig ugyanaz a kép kerül a szemem elé, ahogy nyakamat behúzva, kezeimmel a fejemet védve szlalomozok, egyre csak védelmet keresve. Igyekszem kikerülni a kiszámíthatatlan, halálos fenyegetéseket, aknákat és bombákat, nem felbotlani a törmelékben és az élettelen testekben, nem is beszélve a mindenhonnan fenyegető golyózáporról... A magam bajával foglalkozok, ahogy mindenki más is. Nem tudom, hogy a te jelenetedben ez mennyire tükröződik, és mennyire alaposan van átgondolva, hogy erre építetted rá a cselekményeket, mert ha csakis a cselekményszálra fókuszálok, előkúszik egyik legrosszabb tulajdonságom, és szkeptikussá válok.

A következő részt nagyon jól indítottad. Tetszik, ahogy megoldottad az idő kérdését. De ha szárnyakra kelt, akkor nem ment hanem repült, nincs igazam? Ebben mondatban: "Kiértünk. Magunk mögött, hagyva a sok kiontott életet." nincs szükség veszőre. A vesszőt felsorolásnál vagy két külön mondatrész elválasztásánál használjuk. Ez utóbbit onnan lehet a legkönnyebben megítélni, hogy kettő ige van-e a mondatodban. És mivel erre a mondatra egyik eshetőség sem igaz, a vessző ott ahol van felesleges. Helyette a kiértünk mögé kellett volna raknod a pont helyett. Így: Kiértünk, magunk mögött hagyva a sok kiontott életet. Ezt a nyelvtani hibát leszámítva nagyon szépen fejezted ki magad!

Ennek értelmében ebben a mondatban is feleslegesen van elhelyezve a vessző, hiszen nem két külön mondatrészről van szó, nincs benne kettő ige: "Érzem selymesen csiklandozó bőrét, az enyémen." 

Ez a mondat pedig stilisztikai szempontból nem illik a szövegkörnyezetbe: "Muszáj vagyok hozzásimulni." Régen talán így fejezték ki magukat az emberek, de ma már nem így beszélünk, és mivel eddig sem és ez után sem régiesen fejezted ki magad, ekkor sem kéne. Muszáj hozzásimulnom- röviden így mondjuk. De akár cifrázhatsz is a dolgon: Nem kerülhettem el, hogy hozzásimuljak.

Figyeld csak meg ezt a mondatod: "Lassacskán visszavesz a sietős tempójából, és kellemes sétává váll. Aztán megáll." ! Nem figyeltél oda, hogy ki az alany. Ha az első mondatrészedben a férfit veszed alanynak, akkor amennyiben a másodikban nem pontosítasz, ott is a férfi lesz az alany. Tehát ezzel azt mondtad, hogy maga a férfi vált sétává. Ráadásul mivel helyesírási hibát is elkövettél, és kettő darab L-betűvel írtad az igét, itt nem elváltozik- ot jelent, hanem az ember testrészét, a vállat. Visszatérve a mondatodhoz, kétféleképpen fejezhetted volna helyesen ki magad. 1.) Ha az első mondatrészt egy egyszerű kötőszóval kapcsolod a másodikhoz: Lassacskán visszavesz a sietős tempójából, ami sétává válik, aztán megáll. 2.) Ha pontosítod a másodikban az alany mivoltát: Lassacskán visszavesz a sietős tempójából, és a tempó kellemes sétává válik, aztán megáll. Mint látod, az első megoldás az ajánlatos, mert úgy elkerülöd a szóismétlést.

"A szemben gyökeret vert fához fordul. Jobb karját rátámasztja, kezén pedig homlokát pihenteti. Lesüti a szemeit. Arca elgyötört ráncokat ereszt."

 Aztán a fejezet végére ismét belelendültél, és csak úgy repültek a sorok mindennemű szemöldökráncolás nélkül. Sőt, sikerült összhangba hoznod az utolsó bekezdéseket, ami jót tett a fejezetnek, mert az utolsó szavak után egy kellemes kíváncsiság lett úrrá rajtam, és szinte már megbántam ezt a rideg őszinteséget, amit az előbbiekben tanúsítottam. Bocsánat, nem csipkelődni szeretnék, hanem tisztességes és részletes kritikát adni, ha már a véleményemet kérted tőlem.

Nagyszerűen indítottad a második fejezeted! Az egyetlen apróság, ami kissé letörte a lelkesedésem egy apró kifejezés, egy szleng, ami nem illett a szövegkörnyezetbe. "Nem bírom felidézni." Ez csak finomság a részemről, stílustan, ilyesmi, de nem bírom megállni, hogy megemlítsem. Szebben is kifejezhetted volna magad, például: Képtelen voltam felidézni bármit is.

"Ott kicsit elidőz, miközben arcán csalafinta mosoly rajzolódik ki. Észrevett. Síri csöndben még eljátssza ezt pár gyertyával, aztán felém fordul. A fények most már sok sok oldalról nyaldossák az arcát."

 "- Nem hittem volna, hogy ilyen későn fenn vagy, bár ez, ha tőled nézzük szokványos..."  - Közbe ékelt megjegyzés elé és után is vesszőt, vagy gondolatjelet teszünk. Tehát a "ha tőled nézzük" után is kellett volna egy vessző.

Nagyon tetszik a szócsata, és hogy közben adagolod nekünk Mona belső monológját, pont jó mennyiségben, hogy még tudjuk követni mind a kettő menetét, és párhuzamot illetve inkább ellentétet vonni a kettő között. Nagyon ügyesen használod a szavakat, míg mi a szópárbajra összpontosítunk, te szinte titokban, észrevétlenül fested le általuk (Rusty?) a férfi jellemét, mégis megtartva közben a rejtélyességét, a karakter misztikumát.

A későbbi fejezet-zárás sem semmi! Az előzőhöz hasonlóan belelendülsz, és csak pereg a jelenet, pereg, pereg, pereg. Majd csattanás, puff! Ahogy Mona leüti a férfit, úgy csapod le a labdát. Igen, függővég, de még milyen! És most? Most mi lesz? Hogyan tovább? Ismét csak érdeklődve álltam neki a folytatásnak. 

"Ha most egy filmbe csöppennék, biztosan elvarázsolna a táj. A sok fa kunyhó. Az utcák szélén hánykolódó lámpások. Az óriási hópelyhektől melyek az ölembe hullanak. Az ezüstösen - és egyáltalán nem hétköznapian - lengedező fűzfáktól, és minden egyébtől, ami egyáltalán nem szokványos."

Mikor nekiláttam a harmadik fejezetednek, megörültem. Igen!- gondoltam. - Végre egy kis környezetleírás! Hiányoltam őket egy kissé, és különben is kíváncsi voltam, hogy miképp oldod meg, hogyan fested le nekünk a terepet. Arra számítottam, hogy mivel az előbbiekben nem éppen kapott főszerepet, most talán nagyobb hangsúlyt fektetsz rá... sajnos nem így lett. Megjelent előttem ugyan a kép, könnyedén elképzeltem, de azért mégis elviseltem volna egy kissé aprólékosabb leírást. Olyan nagyszerűen ki lehetett volna ezen élni a mindenféle író vágyakat :) Én a helyedben jobban belemélyedtem volna, részletesen kibontottam volna. Talán még jeleneteket is kiragadtam volna az utcáról, amiket Mona futás közben épp, hogy csak elkapott... Feldobta volna a fejezetet és fantasztikus hangulatidézővé válhatott volna...

Érdekesen alakítod a cselekményszálat. Csak azt nem értem, hogy ha olyannyira megsebesítette a talpát, hogy le kellett ülnie, utána miképp állt fel és ment tovább csukott szemmel? Ahogy haladtam a történeteddel, egyre több szlenget véltem felfedezni. Alapvetően nem rossz dolog ez, csak akkor a stílusodat hozzá kellett volna válogatnod, és egyöntetűen végig ugyanúgy használnod. Így csak bántja a szemem, mert nem illik az eddigi szövegkörnyezetbe. Nem illik ebbe a világba, amit eddig lefestettél előttünk. Ahogyan a jégkorcsolya sem. Nem illesztetted bele, kilóg. Ha elmesélted volna a történetét, vagy legalább egy rövid magyarázatot adtál volna, talán össze áll a fejemben, de így nagyon szedett-vedettnek tűnik.

Ahogy az egész történet is. A helyszínek közt nincs valódi összefüggés, a cselekmények sorozatát sem magyarázod meg. A háborúból elkerültünk egy különös idegen szobába, ahol először beveri a fejét, később pedig gond nélkül felül, majd ahogy megszökik a jóképű ismeretlen ismerős férfitől, és bolyong a téli hideg, fűzfás, faviskós faluban, ahol nincsenek padok, mégis leül valahova a sebesült lábával, majd ugyanazzal a sérült lábbal, amivel már nem tudott továbbmenni, mégis tovább megy, ráadásul csukott szemmel, mert egy ugyancsak ismeretlen ismerős lány a fejében, a gondolatai között hívogatta, így kerültünk el a befagyott tóhoz, ahol pont várt rá egy pár jégkorcsolya, ami illett a lábára, aztán felpattant és sérült lábbal, két év kihagyás után táncolni kezdett a jégen. Jól értettem meg? Annyi lehetőség lett volna legalább részben tisztázni a kérdéseket! Például: otthagyta a megrendült, bőgő lányt, aki azt állította, hogy a legjobb barátnője, a helyett, hogy kapott volna az alkalmon és rákérdezett volna, hogy mégis mi ez az egész. Ugyanis három fejezeten keresztül senki nem ért semmit abból a világból ahol vagyunk, amit eközben bemutatni igyekszel nekünk, miközben vissza-vissza utalsz egy másik életre, egy ratyi gimnáziumra és a nem éppen mozgalmas mindennapokra.

Hogy összességében jellemezzem a történeted, azt kell mondjam, hogy átgondolatlan. De ne add fel! Szerintem ha egyszer összeszeded hozzá minden erődet és leülsz, átgondolod, átírod, átformázod, kijavítod, egy nagyszerű történetet kerekíthetsz belőle. Én látom benne a fantáziát! Egy kis odafigyelés kell és igényes történetté teheted.

Ina-009-et és a Visszaszámlálás című történetét

megtalálod IDE kattintva.

Kategóriájában: 

5/3