"Látom, hogy azt kell adnom, amire a legnagyobb szükségem van."

Anne Michaels- Rejtőzködő töredékek

Az idézetes blogomra tettem ki az írónőtől egy-két idézetet. Látatlanban beleszerettem, egyszerűen gyönyörű-, gondoltam- és kész. Kicsit utána néztem. Három verses kötetet és egy regényt adott már ki a kezéből Michaels. A verses köteteket tudtommal nem fordították magyarra (angolból sajnos nem vagyok elég pro a versezéshez), így csupán a könyv felé kacsintgathattam, ami az Ulpius kiadónak hála bizony megjelent itthon is.

Mikor ezt megtudtam, hatalmas lelkesedéssel néztem szét a piacon. Sajnos senki nem figyelmeztetett, hogy ez nem lesz olyan könnyű, mint reméltem. Könyvesboltban már nem kapni, rendelni nem lehet, nincs készleten. Antikváriumban még nem hallottak róla, sulikönyvtárosnő csak meresztette a szemét, háromszor rákérdezett a nevére, mindháromszor ugyanolyan érthetően lebetűztem. Végül, szinte teljesen elkeseredetten betértem a pécsi nagy Tudáközpontba. A kártyám már lejárt, barátnőm vette ki nekem...

A polcon három kötet is volt!! Még választhattam is :) Majd megőrültem örömömben...

...szóval így találtam rá...

"A nap mint nap növekvő gyengédség területére léptünk; két elveszett lélek magányosan a fedélzeten, egy határtalan és fekete óceánon, a ház sarkainál a szél üvöltött, és nem volt fény, ami vezessen, sem fény, hogy elárulja a helyzetünket."

Anne Michaels- Rejtőzködő töredékek

"A fa nagy titka nem az hogy ég, hanem hogy úszik."

Teljes meggyőződéssel mondom, hogy nem olvastam még ilyet. Szó szerint kell értelmezni a következőket: egyszerűen borzalmasan gyönyörű. Ezt magyarázhatja, hogy Michaels, a költőnő első regényéről van szó. Különös nyelvezettel, metaforákkal, hasonlatokkal. Olvastam és szinte végig könnyeztem minden betű után, a könyv szédítő hangulata az egyharmadára már teljesen magába szippantott, a gondolataimat vissza-visszaterelte akkor is, amikor alapvetően nem szerettem volna vele foglalkozni. Nem engedett el Jacob Beer, a lengyel zsidó, a költő története. Jacob gyerekkorában a fali rejtekben húzta meg magát, míg szüleit lemészárolták, a nővérét pedig elhurcolták. Napokig bénult gondolatokkal bújdosott. Nappal az erdőben elásta magát, éjjel gyökereket evett és megfürdött a jeges vízű közeli patakban. Nem bírta sokáig, majd mikor meghalni indult a falujába, összetalálkozott a görög, tudásszomjban szenvedő geológussal. Athosz hazacsempészte Görögországba, a Zákintosz nevezetű szigetre, és felnevelte.

"Néha nem tudok a szemedbe nézni. Olyan vagy, mint egy kiégett épület, aminek csak a külső falai állnak."

Míg Görögországot is megszállták a nácik, Jacob meghúzta magát a kis házban és tanult. A könyv talán fele ebben az időszakban játszódik, mégsem csak erről szól, hanem Jacob emlékein, gondolatain van a hangsúly.

Aztán Athosz és a már felnőtt Jacob Torontóba költöznek, de a fiúnak itt sem lesz nyugta. A háború emlékei, borzadalmai fel-felbukkannak a zavaros múltból, beszennyezik a tiszta jelent. Athosz lassan kimúlik és meghal, Jacob pedig továbbra sem találja a helyét, míg meg nem ismerkedik a nála 25 évvel fiatalabb Michaelával, és hatalmasnak tetsző korkülönbség ellenére otthonra nem találnak egymásnál.

Jacob hatvan éves volt, mikor elgázolta egy autó. Felesége két nappal élte túl. Emlékiratait nem tudta befejezni, utóda nincs.

"Vinnünk kell egymást. Ha ez nincs nekünk, mik vagyunk? A lélek a testben, mint bor a pohárban; ha kiloccsan, a levegőbe szivárog, a földbe, a fénybe... Hiba azt hinni, hogy a kis dolgokon uralkodunk, és nem a nagyokon. Éppen fordítva! Nem állíthatjuk meg az apró véletlent, a parányi részletet, amely végzetté esküszik össze."

A könvy utolsó része egy Ben nevű fickóról szól, aki ismerte Jacobot, akinek halála után Görögországba utazik és eltölt pár hónapot Jacob utolsó lakhelyén, hogy megkeresse a naplóját, aminek segítségével Jacob régi barátja befejezné Jacob emlékiratait. Ez alatt az idő alatt a visszaemlékezésein keresztül megismerhetjük az ő történetét is.

"Az óceán közepén a hajó nem veszi észre a szökőárt; az árokban 136 kilométer van két hullámtaréj között. Abban a percben belém kellett volna nyilallnia a félelemnek, éreznem kellett volna az éter szagát, a szike élét. de nem éreztem.
Eltékozoltam közös életünket s csak annyit mondtam: " Majd írok...""

Bárhol csapom fel utólag a könyvet, lenne rész, amit szívesen kiírnék még. Ugyanis minden sora egyszerűen csodálatos. Beleszerettem, holokauszt ide vagy oda. Azt hiszem, én ilyennek képzelem el a tökéletes könyvet. Elvarázsol és megváltoztat.

Később megtudtam, hogy már film is készült belőle. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy valaha megnézem, bár ki tudja, lehet, hogy egyszer majd kedvet kapok hozzá.

A magyar borítóval nem vagyok épp megelégedve. Nekem az eredeti sokkal inkább tetszik. Sőt mi több, egy kicsit talán belehabarodtam abba is :)

" Megbámultam a történelem előtti tálak, kanalak, fésűk képeit. Visszamenni egy, netán két évet, lehetetlen volt, abszurd. Visszamenni évezredeket- ó, hát az... semmi."

Kategóriájában:

5/5