"Rosszul szeretsz, hallod? Rosszul."

Xavier Dolan- Megöltem az anyámat

Tisztelt, Tanár úr!

Amikor azt tetszett mondani, egy különös fiúról szól, arról, ahogy felnő, én mosolyogtam. És kacarásztam, hogy hát az bizonyára tetszeni fog. Két cím jutott hirtelen eszembe, a Virágot Algernonnak, és A mintadiák. Az előbbi a különös fiúról, az utóbbi a különös fiúról, aki mellesleg felnő... így utólag... hát egyikhez sem hasonlítanám. Megnyitottam a mappáját, megpillantottam a címet, bizony pár másodpercig csak némán meredtem előre, és azon tűnődtem, vajon mi ötlötte a csavaros gondolatai közt, hogy ezt pont velem nézesse meg, és még azt is mondja, hogy érdekli a véleményem. Vajon ez valamiféle utalás akar lenni? Valami célzás?- de rögtön el is szégyelltem magam, hogy ilyesmiket gondolok.

- szóval így találtam rá...

Xavier Dolan- Megöltem az anyámat

" Persze, ha jobban belegondolok, nyilván szeretem. De... nem úgy, mint egy fiú az anyját. És furcsa, mert ha valaki bántani merné, azt biztos, hogy meg tudnám ölni. Képes lennék rá.

Ugyanakkor... vagy száz embert is jobban szeretek nála. 

Paradox helyzet: van egy anyám, akit képtelen vagyok szeretni, de képtelen vagyok nem szeretni is."

A film a fiú és az anya szeszélyes kapcsolatáról szól. Vagy csak a fiúról? Nem tudtam eldönteni, hogy melyikre helyezi a nagyobb hangsúlyt. Ahogy azt sem, valójában külső szemlélők vagyunk egyes harmadikban, vagy belülről, a fiú szemszögéből nézzük egyes elsőben.

Minden esetre az utóbbi, kiemelt mondat, azt hiszem, a teljes filmet jellemzi. Magába foglalja magát a kapcsolatukat, főleg annak kétoldaliságát, és hogy gyakorlatilag csak kapkodtam a fejem. Amikor azt hittem, hogy végre egy kicsit megint megnyugszanak, kezdődött a hullámvasút elölről.

Tudom, sokat hangoztatom ezt a "kapcsolat" szót, illene már végre megmagyaráznom, hogy mindenki értse, miről van szó. Hubert, a tizenhat éves fiú, megveti az anyját, amit személy szerint meg is értek. A nő ugyanis körül veszi magát egy halom felesleges, giccses csecsebecsével, amik közt a lakás egy káosz. Morzsálva és csámcsogva eszik és (ostoba latin szappanoperákat) tévés sorozatokat néz, amiknek az utolsó két perce fontosabb, mint a tulajdon fia, pedig Hubert végre beszélne hozzá.

Tudom, hogy minden hasonló habitusú film mellett a megértésért elsődleges a végéig való pártatlanság és elfogulatlanság. Tudom, tudom, tudom... és én próbáltam, tényleg! De az a nő elképesztő! Én csak néző voltam, csak kívülről figyeltem, mégis húsz perc után a falra másztam tőle, egyszerűen az őrületbe kergetett a viselkedésével. Valahogy nem tudtam nem megérteni Hubert viselkedését, akkor sem, ha talán én másképp reagáltam volna. Bizonyára gyakran cselekedett helytelenül, és néha halványan éreztem is, hogy hát ezt nem kéne, mégsem tudtam felróni neki.

Továbbá a fiú homoszexuális. Ez egy külön bekezdést igényel. Nem azért, mert különösnek tartom, vagy lenézném, nem, egyáltalán nem. Ma már nem. Helyette azért, mert onnantól, hogy kimondták, odáig, hogy az utolsó képkocka elsötétült, kételkedtem benne. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most valódi-e, vagy ugyancsak az anyja elleni lázadásának egyik morzsája.

"Rosszul szeretsz, hallod? Rosszul."

A mindennapos veszekedésekkel, a szikrákat szóró pillantásokkal, a befelé forduló titkolózással aztán betelik a pohár, és végleg ki is csordul, mikor az anya egy idegentől tudja meg, hogy a (z idegen) hölgy Antonin fiacskája és az ő Hubertje tulajdonképpen már két hónapja járnak, és hogy "Naháááát...!". 

Az "utolsó esély és próbálkozás az érettségire" címszó alatt végül bentlakásos iskolába adja Hubertet, ami a fiú számára hatalmas veszteséget jelent, hisz így Antonintól is elkerül és különben is "egy évvel az érettségi előtt, ez vicc? Ilyenkor már nem szokás iskolát váltani."

A fiú vissza-vissza fut az előző osztályfőnökéhez, akitől támogatást kap- és viszont. A tanárnő visszatalál apjához, akivel tíz éve nem beszélt. Mondjuk.. vissza? Nem is tudom. Azt mondja, soha nem volt jó kapcsolatuk, szinte csoda, hogy a fiú felbukkanásával egyidejűleg az apja is reá ír és érdeklődik a hogyléte felől. Minden esetre mielőtt elutazna Írországba az apukához, utolsó találkozás alkalmával a fiúnak ajándékoz egy verses kötetet, ami onnantól meghatározza a filmet. Vagy legalábbis Hubert ebből táplálkozik, minden második jelentben felbukkan a könyv, vagy egy idézet belőle. 

A film maga egy zaklatott hangvételű művész-dráma. Egyszerű, egyértelmű, kreatív, nekem tetsző vágásokkal. A magyar változat egyetlen hibájaként azt tartom számon, hogy néha egy kicsit tolakodóan hangosnak éreztem a háttérzajt, de azt hiszem, egy művészfilmnek ez megengedett. Ugyanakkor a zenéket szerintem nagyon jól állították be, és maga a zene is remekül passzolt a történethez és az akkor abban a pillanatban vélt/adott érzelmekhez.

A rendező, forgatókönyvíró Xavier Dolan játszotta Hubertet is. A zeneszerző Nicholas Savard-L'Herbier, akinek a nevét eddig nem hallottam. Hélene Girard vágta, én pedig megnéztem, és közvetítettem ide. 

Cím ne ijesszen meg senkit úgy, mint engem. Nem öli meg az anyját, juj, dehogy. Mégis azért én viszonylag erős idegzetűeknek ajánlom. Nem mondom, hogy vidám, mulatságos, mert nem az. Ha megnézed, talán vívódni fogsz még egy kicsit, vagy elgondolkodni, hogy "húha, mi is volt ez". Talán átértékeled a saját kapcsolatod az édesanyáddal vagy az édesapáddal. Vagy nem teszed ezeket, hanem úgy cselekszel, mint én. Némán, egyetlen periodikusan ismétlődő gondolattal a fejedben meredsz magad elé: "Jajj." Bizony kellett néhány pillanat, hogy a fogaskerék a fejemben ismét elinduljon, és belső monológként végiggondoljam az egészet valahogy így, mint itt.

A kategóriájában:

5/4.5