"Szinte semmi sincs. Csak csönd és szavak."

Isabel Coixet- A szavak titkos élete

Teljesen véletlenül bukkantam rá, de tényleg. Szokott ilyen lenni, és azt hiszem, ha így bukkanok jó filmre, még talán jobban is esik.

"Hova megyünk? Számít egyáltalán? Azt hiszik, tényleg érdekli, hogy ötven tonna acél tetején ringatózik, melyet naponta huszonnyolcezer hullám verdes- vagy még több? Ennyi? Agyonüti az időt, mielőtt az üti agyon őt. Ennyi? Egyik hullám a másik után. Nincs két egyforma."

Isabel Coixet- A szavak titkos élete

Az eleje egy csöppet vontatott volt. Eszembe jutott, hogy talán nem is kéne végignéznem. Aztán eszembe jutott, hogy a "kedvenc filmjeim" két harmada hasonlóan nehéz emésztésű, mégis imádom őket. Úgyhogy nem hagytam elgyengülni magam.

Ez egy egyszerű film. Nincsenek frappáns vágások, kamera beállítások, szokatlan színek... nincsenek különleges zenék, vagy különleges forgatókönyv. A színészi játék visszafogott... Mégis, az egész pont így tökéletes. Ez az a hangulat, ami megmosolyogtat.

Amiről feltétlenül beszélni szeretnék, az a fülszöveg. A film első negyedébe járhattam, még nem igazán fogott meg a történet, mikor úgy döntöttem, azért elolvasom. Önmagában is nagyon tetszett, és a csoda ott van, hogy a film megnézése után is több mint korrektnek tartom.

"Elszigetelt pont az óceán közepén. Olajfúrótorony, ahol csak férfiak dolgoznak, és ahol baleset történik. Egy rejtélyes, magányos nőt (Sarah Polley), aki múltját próbálja felejteni, visznek a toronyba, hogy gondját viselje egy időlegesen megvakult férfinak (Tim Robbins). Különös meghittség ébred közöttük, egy titkokkal, igazságokkal, hazugságokkal, humorral és fájdalommal teli kapcsolat, amelyből egyikük sem kerülhet ki sértetlenül, és amely mindörökre megváltoztatja életüket. Egy film a ránk nehezedő múltról. A hirtelen támadt vihar előtti csendről. És úgy huszonötmillió hullámról, egy spanyol szakácsról (Javier Cámara) és egy lúdról. Mindenekfelett pedig a szerelem erejéről, amely a legszörnyűbb körülmények között is megmutatkozik."

Szerintem eszméletlenül jól van megírva, tényleg, nem nagyon szoktam ilyennel találkozni. Általában bizarr eltérések és szemöldök húzós szókapcsolatok jellemzik a fülszövegeket. És tényleg magába foglalja a filmet, úgyhogy a történetről magáról nem nagyon szeretnék most beszélni.

A karakterek teljesen hitelesek és megszerethetőek voltak. Hanna reálisan mozgott, beszélt, reagált a környezetére, Josef pedig szinte rögtön a szívemhez nőtt a maga kifacsart humorával, amit tényleg viccesnek tartottam. Nem éreztem azt az erőltetett poén - érzést.

" Egész jóképű fickónak tűnsz, most, hogy vak vagyok..."

Nem kapja meg tőlem a teljes öt pontot, két okból. Az egyik, az elején lévő vontatottság. Majdnem, hogy nehezemre esett végig jelen maradni, ami azt hiszem nálam nem valami gyakori. Általában akkor is végignézem a filmet, ha nem nagyon tetszik, hátha kellemes meglepetést okoz a végén...

A másik, ami nagyon zavar, hogy nem tudjuk meg pontosan, ki a narrátor. Nem tudjuk meg a történetét, hogy valójában hogyan kapcsolódik Hannához, ki ő Hannának azon túl, hogy a lánya. És ha a lánya, most hol van? Mi a közös múltjuk? Talán a Hotelben történtekből származik? Elvetette vagy elvetélt? Vagy egyáltalán tényleg a lánya, vagy valamiféle különös átvitellel lett lánya a barátnőjéből? Tényleg nem tudom. Talán csak nem figyeltem oda rendesen, és a sorok közt olvasva kiderült volna... lehet.

"Fontos, hogy az ember igényes maradjon. Soha nem lehet tudni, ki jön látogatóba. Az angol királynő... a mikulás...?"

A kategóriájában:

5/4.5